Azt mondta a nőstény gazdám, hogy a picike kisgazdimnak ma van a szülinapja. Nem igazán értettem, hogy ez most mit jelent, de ha ő örül és megsimogat, akkor az csakis jót jelenthet.
A kan kétlábú gazdám aztán eltűnt. Azt mondta, hogy a pipiknek vagy miknek darál pocaktömő dolgot, de visszaérkezve két nagy láda volt nála. Azt hittem, abban nekem való ennivalót hozott, de nem, sajnos nem. Aztán a végén mégiscsak kaptam belőle, hisz olyan madarak voltak benne, amiket a nőstény gazdám “galamb”-nak hívott, olyan színe volt, mint a pici gazdim “textilpelus”-nak nevezett játékszőnyege, és a nőstény gazdim örvendezett, hogy milyen finom, selyemes tapintású a tolluk, és milyen jó velük beszélgetni. A kan gazdám pedig azt mondta, hogy ezekkel nem szabad barátkozni senkinek, mert ez lesz az ebéd. Nem értettem, mire gondol pontosan, de az ebéd szónál rám is nézett, így valószínűleg én is kapok belőle, úgy gondoltam. Aztán hozott egy hatalmas nagy kést – megijedtem, hogy engem akar bántani -, a nagyobbik kölyök nőstény gazdim pedig megfogott, hogy még véletlenül se szaladjak azokhoz a fehér, tollas “galamb”-okhoz, és egész egyszerűen elvágta a torkukat a késsel. Húúúú, micsoda szag-kavalkád volt…! Friss vér mindenfele terjengő szaga! Húhh, finom lehetett – volna, ha odaengednek, de nem engedtek oda. Aztán a tollukat leszedte a kan gazdám, a nőstény gazdám meg minden volt, csak boldog nem, hiába dőltem oda hozzá, mert azt mondta, hogy a kan gazdám megölte a galambokat, és ő nem örül neki. Hóhérnak nevezte. Nem tudom, pontosan mit jelent, de biztos úgy van…
Amikor a kan gazdám leszedte a tollat a “galamb”-okról, akkor odadobott nekem egy csomó véres kupacot, hogy egyem meg. Nem értettem a dolgot, hisz én nem ilyen ennivalóhoz vagyok szokva! A macskák bezzeg odajöttek és falták-tömték! Ők persze patkányt és egeret is esznek, ráadásul nyersen! Fene a gusztusukat!
Jöttek aztán öreggazdiék: néni és bácsi. Azt mondták a gazdámék, hogy őket sem szabad elfogyasztani vacsorára, mert ők a mama és a papa. Nem is akartam őket megenni igazából, játszottam velük egy kicsit.
Amikor a kan gazdám is leült enni az asztalhoz kint az udvaron, akkor morgott egy sort – mondtam én, hogy hasonlít hozzám! -, és azt az érdekes, gilisztához hasonló, színes izét rugdosta mindenfele. A nőstény gazdám azt mondta, hogy az a “szerpentin”, és az “papír”-ból van, ami nekem nem való a pocakomba. Pedig olyan jó össze-vissza rágcsálni! 🙂
A két nőstény gazdikámmal ugráltam egy csomót! 🙂 Meg hát előtte megéreztem a szüleim szagát, erre fújta a szél, és sírtam nekik egy sort. De nem jöttek ide, pedig biztos, hogy hallották, hogy őket hívom! 🙁
