Az éjszaka igen gyorsan telt. Sokat sírt, aztán gazdi készített egy pihe-puha fészket, amibe bele tudott bújni a kis drága. Ott aztán szunya. Azért hajnali 5-kor – amikor keltünk – már nem volt a fészekben. Persze hirtelen fejhezkapás, hogy hol van a kutya, de a hangomra előbújt. Megint az anyját – és apját meg tesóit – kereste. Hang alapján valószínűleg tájékozódik, mert kb. pont szemben vannak velünk, csak egy-két km távolságra. De tény, hogy iszonyatos lehet neki az anyja-apja-tesók nélküli élet. Vagy megszokja, vagy megszökik.
A macskákkal nem igazán jön ki haverkodásra, ahogy elnézem. A két kismacskát már ellenségként kezeli – te jó ég, mi lett volna, ha lefojtja őket?! -, az anyjukkal pedig eléggé érdekesen van: Maxikusz egyelőre nem tudta eldönteni, engedje-e haverkodni a kutyát vagy tekintse ellenségnek. Jelenleg az sem tisztázott kettőjük közt: ki hol feküdhet a lépcsőn: az alsó vagy a felső lépcső az engedélyezett, és ki melyiken lehet. Megy a vita és a harc 🙂 Ha nem ilyen fajta kutya lenne, hasamat fognám a röhögéstől, ám mivel tudom, ez mire képes, valahogy annyira nem vicces a dolog. Az pedig, hogy ide egy betörő betegye a lábát, hát, minden, csak nem elképzelhető. Még ugyan be kell szereznem egy hatalmas nagy táblát a kapu közelébe leszúrva, hogy vigyázz, a kutya nem túl barátságos az idegenekkel, és időnként kedve támad lábastul cipőt rágcsálni, valamint az emberi kezet sem veti meg, de majd ez is meglesz. Idővel.
Szegény kutya átélte élete első fotózását, merthogy most már úgy-ahogy modellt is állt.
